Ezt a túrát nevezhetjük az első komolyabb norvégiai túránknak, mióta kiköltöztünk. Az útvonal eléggé ismert az országban.
Besseggen Jotunheimen területén található. A férjem szerencsére jól felkészült a túrából, így egy napos túrára mentünk és a „könnyebb” irányban tettük meg az utat.
A tervezett túranapot megelőzően megérkeztünk autóval Gjendesheim-be, ahonnan hajóval utaztunk tovább Memurubu-ba a szállásunkra. Ez egyben azt is jelentette, hogy amit az autótól magunkkal vittünk, azt végig is kellett vinnünk a hátunkon visszafelé az autóhoz. A környéken számtalan túraútvonal található, különböző nehézségű és hosszúságú. A természet pazar; tele kisebb-nagyobb tavakkal, vízesésekkel és hegyekkel. Sok hegycsúcsot nyáron is hó fed. A túraútvonalak sokszor átlépik a különböző növényzeti öveket és számtalanszor már csak a zuzmókkal fedett sziklák és kövek közt halad a kiránduló.
A hely legnevezetesebb túraútvonala egyben a mi álltalunk is megtett út volt. Arról ismert, hogy az út során kilátásunk nyílik egyszerre két tóra is, ami különböző szintmagasságban található és színük is merőben eltér. Az egyik azúrzöldes-kék – amelyen hajóztunk -, a másik egész sötét kék, mely magasabban található és az eső és a hó táplálja.
Az út nem volt túl hosszú, mindössze 16 km, de a szintkülönbség szakaszonként igen jelentősnek mondható. Az egyik ilyen szakasz rögtön a szállásunktól indult. De ez nem igényelt különösebb „tudást”. Majd egy kellemes lejtmenet után, amit kisebb tavak, havas területek és időnként visszatérő növénytakaró kísért, ismét nagyobb emelkedő várt ránk. Az utat jól be lehetett látni, aminek végén a sziklamászás várt ránk. Nem vagyok egy ijedős valaki, de komolyan koncentrálni kellett, hogy melyik kezemet és lábamat melyik repedésbe teszem. Volt egy szakasz, ahol visszanézni sem mertem, olyan meredeken kapaszkodtunk felfelé és annyira kevés kapaszkodó volt. Ami számomra teljesen meglepő volt még, hogy nem volt segédkötél sehol sem. Nem is értettem, hogy nálunk jóval idősebbek hogyan is tudtak részt venni a túrán. Ami még igen kellemetlen volt, hogy az amúgy egy kapaszkodó ösvénnyel rendelkező szakaszon sokan jöttek a másik irányból is. Szerintem a szembejövőknek jóval nehezebb dolguk lehetett azon a szakaszon lefelé mászni. Végül sikeresen túljutottunk a legalább 100 m-es szakaszon, melynek nagy részén közel függőlegesen tettünk meg. Feljutva a kilátás kárpótolt mindenért.
Innen már leginkább lefelé vezetett az utunk. Elhaladtunk sok hófolt közt, jó pár kőrakás mellett, amit a túrázók építenek kőről-kőre, továbbá egy heverésző rénszarvas csordát is láttuk az ösvénytől kicsit messzebb. Ismét zöldre váltott körülöttünk a táj, visszatértek a bokrok és a cserjék. A legvégén már jó messziről láttuk a célunkat, ahová lefelé vezetett az út, ami akár kellemes is lehetett volna, de addigra már mindenkinek volt pár vízhólyagja a talpán.
Az biztos, hogy fantasztikus túra volt. Az időjárás nem is lehetett volna tökéletesebb. Csodálatos élmény volt mindezt a gyerekekkel együtt átélni.
